Rejtő Sándor élete és munkássága
(1853. Kassa – 1928. Budapest)
(1853. Kassa – 1928. Budapest)
Kassán született 1853. augusztus 21-én. Édesapja kassai és eperjesi szövőgyárakban dolgozott, mint üzemvezető. Fia tőle nyerte a textiliparra vonatkozó első ismereteit, melyek igen nagy érdeklődést keltettek benne nem csak a textil, hanem általánosságban az ipari termelés iránt. Érettségi után Budapestre költözött és a József Műegyetemen folytatta tanulmányait.
Elsőként kapott gépészmérnöki oklevelet az akkor átalakult József Műegyetemen 1877-ben, majd két évig külföldön egyetemek, üzemek, iparigazgatási intézmények látogatásával bővítette műszaki ismereteit. Hazatérését követően Baross Gábor kereskedelmi miniszter megbízásából kollégáival megszervezte az ipari üzemek közérdekű ellenőrzését, és kidolgozta az iparfejlesztés rendszerét és módozatait. Iparfelügyelői munkája lehetőséget nyújtott a különböző termelőüzemek technológiai eljárásának fejlesztésével kapcsolatos műszaki és gazdasági problémák megismerésére.
1890-től műegyetemi tanár, a mechanikai technológia tantárgyat oktatta. Módosította a tananyag tartalmát, az előadások számát közel megduplázta, a képzést laboratóriumi, ill. gépműhelyi gyakorlatokkal egészítette ki. Megállapítása szerint a mechanikai technológia arra tanít, hogy szilárd nyersanyagokból miféle átalakítások útján készíthetők használati cikkek. Sorra vette az akkoriban használatos ipari „szilárd nyersanyagokat”, és kidolgozta a fém-, a fa-, a textil-, a papír- és a malomipar gyártmányainak előállítására használt mechanikai technológiákat.
Az anyagok szerkezetének kutatása során szerzett ismeretek alapján vezette le az átalakításhoz szükséges optimális technológia eljárást. Nem elégedett meg a különböző fajtájú és állapotú anyagok fizikai tulajdonságának meghatározásával, hanem a tulajdonságok és azok változásának az anyagi szerkezetben rejlő okait kereste.
A hazai anyagi erőforrások szűkössége miatt a tanszék és a laboratórium felszerelését saját ötletei szerint maga készítette. Így született a Rejtő-féle szövet- és papírszakító-gép, az elemiszálszakító-műszer, a fémmikroszkóp és a nyomógép.
Legnagyobb tudományos alkotása „Az elméleti mechanikai technológia alapelvei” című 4 kötetes mű, amely több kiadást is megért, és németül is megjelent. Ebbe az egységes rendszerbe foglalta össze a mechanikai technológia alapelveit a fém-, fa-, papír-, illetve a textilipari gyártástechnológiára, amivel lerakta a technológia tudományterületek alapjait, továbbá nagyban hozzájárult a magyar szaknyelv kialakulásához. Textiltechnológiáról írt könyve több évtizeden át a textilipari mérnökök bibliája volt.
1901-1902 években a Királyi József Műegyetem Gépészmérnöki karának dékánja, 1920-1921-ben a Műegyetem rektora volt.
Oktatói és tudományos kutatói munkáján kívül tevékenyen vett részt a magyar műszaki társadalom közéleti munkájában. Megalapította 1897-ben a Magyar Anyagvizsgálók Egyesületét, majd 1913-ban a Magyar Textiltechnológusok Egyesületét. Megindította 1914-ben a Fonó-Szövő-Ipar és az Anyagvizsgálók Közlönye c. szaklapot.
1912-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező-, majd 1923-ban rendes tagja lett. Emlékét ma is őrzi a BME Gépészmérnöki Kar Anyagszerkezet és Vizsgálat épület előcsarnokában felállított mellszobor.
Önálló elméleti és kísérleti kutatásai alapján újszerű összefüggéseket állapított meg a technológiai műveletek lényeges adatai és az általa alkotott anyagjellemzők között, ezzel nemzetközi tekintélyt szerezve magának és a magyar műszaki társadalomnak. Rejtő Sándor textiles elkötelezettségét a családi indíttatás is motiválta, de nem csak a textil területen volt kiemelkedő – bár sokan csak a textiliparra gondolnak neve hallatán –, hanem a fém- és könnyűipar különböző területein is alkalmazható, modern, átfogó követelményrendszert és gyártástechnológiát is kidolgozta.
A Fonó-Szövő-Ipar c. lap köszöntőjében megjelent sorai ma is aktuálisak és megszívlelendőek:
A tőke bizalmatlan a magyar szakemberekkel szemben, ezt az áldatlan állapotot akarjuk megváltoztatni hazafias küzdelemmel, fejleszteni a szaktudást és a gyakorlati munka megbecsülését.
Előadásait mindig maga tartotta és elvárta, hogy jelen legyenek adjunktusai, tanársegédjei és szorgalmasan jegyezzék az előadás anyagát. Bár megkövetelte, hogy a hallgatók is készítsenek saját jegyzetet, amíg könyvei meg nem jelentek két adjunktusának sokszorosított jegyzetét a hallgatók rendelkezésére bocsátotta.
Rejtő, mint a technológiai kutatás úttörője a hazai anyagi viszonyoknak megfelelően tanszékének és laboratóriumának felszerelését saját ötletei szerint maga készítette. Így született a Rejtő-féle szövet-, és papírszakítógép, valamint a Rejtő-féle fémmikroszkóp egy bécsi mikroszkópgyárral való együttműködés eredményeképpen. Maga tervezte és Csonka Jánossal saját gépműhelyében készítette el azokat a fém- anyagvizsgáló berendezéseket is, amelyeken húzó-, nyomó-, nyíró és hajlító vizsgálatait végezte.
Egyszerű, szorgalmas, lelkiismeretes, pontos, tekintélyt tisztelő és megkövetelő, csak a munkának élő ember volt.
Rejtő Sándor nem csak előadásaival és tudományos munkájával, hanem emberi tulajdonságaival is nagy hatást gyakorolt munkatársaira és hallgatóira. Jellemvonásai közül különösen kiemelkedtek a józan puritánság, önzetlen emberség, egyenes, határozott állásfoglalás, az emberek jellem és munkateljesítmény szerinti értékelése, függetlenül születésüktől, rangjuktól, vagyoni helyzetüktől. Szigorú volt beosztottjaival és hallgatóival, de elsősorban önmagával szemben. A szigorúság, igazságosság, méltányosság és szívbéli jóság ideális tanszékvezetővé tette őt, akihez hallgatói tanulmányaik befejezése után is bizalommal fordultak és fordulhattak tanácsért.
Rejtő munkája nemcsak tanítványait, de kartársait is elmélyedt kutatásra ösztönözte. Munkáját folytatták doktori fokozatot nyert gépészmérnökök, és üzemi kutatók. Ők lettek a Rejtő iskola követői, illetve megalapítói, melynek irányvonala tömören a tudományos alapon álló kutatás, gyakorlati célkitűzések mentén. Ez az elv irányítja jelenleg is a tudományos- műszaki fejlődés ipari kutatóinak munkáját.
Fáradhatatlan munkássága 1928. február 4-én bekövetkezett halálával zárult le.
Rejtő Sándor a közel 100 évvel korábbi munkássága, szellemisége a textilipar területén tovább él, amit tanítványai, majd a róla elnevezett oktatási intézmények, alapítvány is bizonyít:
Források:
Fő művei:
I. Fémek hőkezelése
II. Fémek nyújtása és forgácsolása
III. Belső és külső erők hatása
IV. A textilipari technológia
GÉPÉSZMÉRNÖK, MŰEGYETEMI NY. R. TANÁR
A M. TUD. AKADÉMIA ÉS A SZENT-ISTVÁN-AKADÉMIA RENDES TAGJA
NEGYEDIK KÖTET
A TEXTILIPARI TECHNOLÓGIA
256 CSOPORTBA FOGLALT 824 ÁBRÁVAL
ELSŐ KIADÁS
BUDAPEST
NÉMETH JÓZSEF TECHNIKAI KÖNYVKERESKEDŐ BIZOMÁNYA
1923SZERZŐI JOGAINKAT FENNTARJUK
Mechanikai technológiám e negyedik kötete oly tudományágat ölel fel, amelyet egész technikai életemen át mindeddig szakadatlanul műveltem.
E tudományágban ismertem fel a maradandó alakváltozások két válfaját, tudni illik a szívósságot és a képlékenységet, amelyek törvényeit az egyenletesebb belső szerkezetű fémeken állapítottam meg. Minthogy e törvényeket a II. és III. kötetben közzétettem, áttértem most azoknak a szálasanyagokra való alkalmazására. Egyben oda törekedtem, hogy a szálasanyagok oly mértékű feldolgozását állapítsam meg, amely lehetővé teszi, hogy a szálasanyagok tulajdonságaiból a fonalak s a szövetek szívósságát, vagyis azok tartósságát s jóságát kiszámíthassuk.
Hogy e nehéz feladatot megoldhassam, igen sok kísérletre volt szükségem; ezeket, valamint a kísérleti eredményeket összefoglaló táblázatok készítését Túry Pál és Bercsi József adjunktusok végezték; a szöveg közé elhelyezett 256 ábracsoportot pedig Pretsch Ernő adjunktus, Vér Tibor és Szalóki Zoltán asszisztensek rajzolták, míg a nyomdai korrektúrák fáradságos átnézését adjunktusaim és dr. Varga Bálint főgimnáziumi tanár voltak szívesek elvégezni. E nevezett urak fáradságos és alapos munkájáért e helyen is hálás köszönetemet fejezem ki.
A mai nehéz nyomdai viszonyok dacára a textilipart felölelő kötetet azért írtam, hogy vele hazánk fonó-szövőiparának gyorsabb fellendülését előmozdítsam. Abban az időben, amikor e könyvem megírásához fogtam, textiliparunk az ország megcsonkítása folytán minimális volt. Ezt a szomorú állapotot tárom az olvasó elé könyvem bevezető részében, de mert időközben iparunk fejlődött, a mai állapotot a függelékben közlöm.
Sajnos, textilgyáraink majdnem teljesen elnémetesedtek és pedig azért, mert részben német állampolgárok, részben pedig olyan magyar állampolgárok vezetése alatt állanak, akik Németországban szerezték meg szakképzettségüket. Hogy e visszás állapoton segítsek, illetőleg, hogy iparunkat magyarosíthassuk, e kötetem függelékeként a német műszavak magyar egyenértékeit is közlöm.
Abban a reményben, hogy textilgyáraink az ipar magyarosítását ma már saját érdekükben állónak tartják, e IV. kötetemet közrebocsátva, azt az érdekelt szaktársak szíves jóindulatába ajánlom.
Budapest, 1923. augusztus hó 21-én.
Rejtő Sándor
A textilipar a szálasanyagok bármely módon való feldolgozása. Nemzetgazdasági szempontból e sokféle feldolgozásmód közül a szálasanyagok fonása és szövése bír legnagyobb jelentőséggel, holott kulturális szempontból első helyen a parirosgyártás áll. Minthogy ez utóbbival technológiám III. kötetében már foglalkoztunk, e kötetben kizárólag a fonó-szövőipart fogjuk tárgyalni és ezt textiliparnak fogjuk nevezni.
A fonó-szövőipar nemzetgazdasági szerepe igen jelentékeny, minthogy ez az ember egyik elsőrangú szükségleti cikkének, tudniillik ruházatának előállítására szolgál.
Fonással már az ókorban is foglalkoztak. Nyersanyag ekkor az állati szőrökön, tudniillik a gyapjú- és kecskeszőrön kívül, a len és kender volt; sőt a kínaiak a selymet is használták.
A fonás-szövés módja az idők folyamán nagyon megváltozott. Az ókorban népiparszerűen űzték, vagyis minden családban annyit fontak és szőttek, amennyiből a családtagok fehérneműje és felső ruhája kitelt.
A középkorban az állati szőrök feldolgozása kisipari volt, azt ugyanis a céhbeli mesteremberek űzték, ellenben a len- és kenderfonás továbbra is népipar maradt, csak a szövést végezték túlnyomóan a kisiparosok. Idővel az ipari munkáknak műhelyekben való csoportosítása folytán ez ipar jelentősége annyira fokozódott, hogy az uralkodók figyelmét is felköltötte, annak fejlesztése érdekében ezek az iparosokat messzemenő kiváltságokkal ruházták fel.
Az újkorban a fonó-szövőiparnak műhelyekben való csoportosítása már valamennyi anyagra és munkaszakra kiterjedt. Ez üzemrendszernél a pamutipar, mert cikkei a legolcsóbbak voltak, s mert anyagának egyneműségénél fogva a tömeggyártásra alkalmas volt, rohamosan fejlődött. A kisipari műhelyek csakhamar középipari gyárakká, ezek pedig nagyipari vállalatokká izmosodtak. A pamutipar rohamos fejlődése kihatott a gőzgépek s ezzel az egész gépipar fejlődésére, versenye pedig serkentőleg hatott a gyapjú- a len- és a kenderiparra, úgy hogy az utóbbiak is, bár lassabban, szintén nagyipari üzemekké fejlődtek.
Az üzemek növelésével a textilipar fontossága is arányosan nőtt. Az államférfiak csakhamar belátták, hogy ez az ipar a nemzetek függetlenségének s gazdasági boldogulásának alapvető tényezője, ezért azon fáradoztak, hogy országuk mentől erősebb és fejlettebb textiliparra tegyen szert. Céljukat a legkülönbözőbb eszközökkel próbálták elérni. Egy részük az újabb gépek kivitelének tilalmával óhajtotta fokozni (Angolország), mások kiviteli jutalmakkal igyekeztek iparukat serkenteni (Franciaország); a legtöbb állam pedig védővámokkal támogatta a belföldi ipart a fejlettebb külföldi ipar versenyével szemben.
Hazánkban a textilipar mindaddig, amíg azt a többi nemzetek is népipar- vagy kisiparszerűen űzték, eléggé fejlett volt, különösen pedig a gyapjú- és lenipar, ezeknek készítményeiből nagy kivitelünk is volt. A szomszédos országokat nagyobb részben mi láttuk el posztóval és lenáruval, egyedül a pamutipar volt fejletlen. Hogy az utóbbi is versenyképessé váljék, Zsigmond királyunk a pamutiparosokat (a parkéttásokat) egy városba, nevezetesen Kassára telepítette, készítményeik jóságát ellenőrizte s megadta nekik azt a kiváltságot, hogy az ország nagyobb vásárain (például a debrecenin) egyedül az ő gyártmányaikat volt szabad árusítani.
A XVII. századtól kezdve azonban az egész Európában nagy változások állottak be. Ekkor találták fel Angliában a fonó- és szövőgépeket, amelyek gyártását az angolok titokban tartották, sőt rájuk kiviteli tilalmat is róttak. A technikai haladás birtokában lévő angol textilipar ekkor oly nagy versenyt okozott a kontinensen, hogy iparosai létük fenntartása érdekében mindent elkövettek, csakhogy ily fonógépek birtokába jussanak. A franciák és németek vagyonosabb családjainak sarjai munkásoknak mentek el Angliába, ott mindaddig dolgoztak, míg az új fonógépek kezelését teljesen elsajátították és legalább egy fonógépre szert tettek, amelynek alkatrészeit aztán darabonként hazacsempészték. Amikor az összes részletek már hazájukban voltak, ők maguk is visszatértek, a gépet felállították s a fonást ezen végezték. Legelőbb a franciák, majd a németek, ezek után pedig az osztrákok jutottak ily úton fonógépekhez. A dolog rendje1 szerint ezután már reánk került volna a sor, de abban megakadályozott bennünket szabadságharcunk, majd az ezt követő elnyomatásunk, úgy hogy a magyar textilipar a gépi fonást 1860-ig nem igen űzhette.
A külföldi versenyt iparunk azonban nem érezte meg, amíg közlekedő eszközeink hiányosak voltak; de mihelyt alkotmányunk helyreállítása után utjaink javításához és vasutak kiépítéséhez fogtunk, iparunk rohamosan tönkrement. Az iparosok jajkiáltása folytán államférfijaink visszás állapotainkra figyelmessé lettek s ezek megváltoztatására 1880-ban a költségvetési törvényben kimondták, hogy az iparfejlesztés ezentúl állami feladat lészen. Azóta textiliparunkat rendszeres anyagi támogatással próbálták feléleszteni, de egyrészt, mert a megszavazott összegek csekélyek voltak, másrészt, mert az államsegélyek kiosztásakor a nemzeti szempontokat figyelmen kívül hagyták, ezért textiliparunk még fogyasztásunk fokozódása arányában sem nagyobbodott. Ez volt az oka annak, hogy 1912-ben textilárukból behozatali többletünk mintegy 400 millió korona értékű volt. E cikkekért tehát a külföldnek lényegesen többet fizettünk, mint amennyit ettől gabonáért és állatainkért kaptunk.
Gyáraink termelő képessége 1914-ben még oly csekély volt, hogy a háború alatt a hadsereg szükségletét sem tudtuk fedezni, s polgári szövetekre egyáltalán nem került sor. Polgári ruháink a háború alatt elrongyolódtak, s mert a háború után a destruktív belső erők következtében szomszédjaink kardcsapás nélkül megfosztottak bennünket azoktól a területektől, amelyeken kezdő textilipari üzemeink voltak: helyzetünk 1920-ban még tűrhetetlenebbé vált. Hogy válságos helyzetünk felől tiszta képet nyerjünk, ismerkedjünk meg textiliparunk 1921. évi állapotával2.
Gyapjúiparunkat 1918-ig főleg a zsolnai, losonci, gácsi, brassói és a nagyszebeni gyárak képviselték. Mindezektől határaink megcsonkítása folytán elestünk, úgy hogy 1920 elején csak néhány ipari vállalat maradt meg kezünkben. Minthogy 1920-ban valutánk alacsony volta folytán a pamutipari cikkek ára túlságosan magasra szökött, szükségessé vált a hazai gyapjúnak itthon való feldolgozása. A kedvező piaci viszonyok kihasználása céljából megmaradt kisipari vállalataink3 berendezésüket 1920-21-ben lényegesen kibővítették és több új gyár létesült, úgy hogy 1921. év végén már 14 gyapjúfonó-szövőgyárunk volt, amelyek 16 047 orsóval s 587 szövőgéppel rendelkeztek.
Gyáraink munkateljesítménye 1921-ben, az orsó napi termelőképességét átlagban 2 kg-ban, a szövőgép napi termelését pedig 60 méterben felvéve; 800 000 kg fonal és 1 380 000 méter szövet. Ennélfogva szövőgyáraink munkaképessége 1921. év végén 828 000 kg szövet. Fonógyáraink mai berendezésükkel azonban nemcsak szükségletünket nem fedezhetik, de még gyapjútermelésünket sem képesek feldolgozni. Juhászatunk évi termelése ugyanis 4 500 000 kg zsírban nyírt, vagyis 1 500 000 kg mosott gyapjú, tehát kétszer annyi, mint amennyit gyáraink feldolgozhatnak. De nem csak ez a körülmény teszi szükségessé gyapjúiparunk további fejlesztését, hanem az is, hogy eddigi berendezésünkkel sem finomabb kártolt, sem fésűs szöveteket nem gyárthatunk. Gyapjúipari cikkekből mai fogyasztásunkra újabb adatok hiányában csak a régi statisztikai adatok alapján következtethetünk. A háború előtt ugyanis fejenként és évenként átlag 1,2 méter gyapjúszövetet fogyasztottunk; ha tehát ezt a fejkvótát vesszük alapul (pedig ennél nagyobbat kellene vennünk, mert a hagyi lakók fogyasztása az átlagnál kisebb volt), akkor a megmaradt 7,5 millió lakos évi 9 000 000 méter gyapjúszövetet igényel, tehát hétszer annyit, mint amennyit ez idő szerint gyártani képesek vagyunk. Gyapjúiparunk fejlesztésével egyéb előny is járna, tudniillik az, hogy a munkaalkalmak igen tekintélyesen megnövekednének, amennyiben 100 orsónként 10, és 100 szövőgépenként 250 munkás kell.
Leniparunk helyzete némileg kedvezőbb a gyapjúénál. Az 1921. év végén ugyanis rendelkezésünkre állott 3 lenkikészítő, amelyek 400 munkás közreműködésével 75 000 q kórót képesek áztatni és kikészíteni, így 15 000 q tilolt lent állíthattak elő.
A tilolt len feldolgozásával foglalkozik két lenfonógyárunk4, amelyek összesen 19 000 orsóval rendelkeznek; fonalaik átlagos finomsági száma Na=16. Ily durva fonalakból 16 000 sokk = 11 000 q súlyú fonalat készítenek, amelyhez 14 500 q tilolt len és kender szükséges. A fonógyárak tehát a kikészítő telepek egész produkcióját feldolgozni képesek.
Lenszövőgyáraink száma három. Ezek 522 szövőgéppel vannak felszerelve és 550 munkást foglalkoztatnak. Évi termelésük 3 millió méter durvább és középfinomságú szövet. E szövetmennyiséghez átlag 15 000 sokk (11 000 q) fonalat használnak fel, tehát annyit, amennyit a fonógyárak szállíthatnak. Megemlítendő még, hogy a komáromi lenfonógyár cérnák gyártására is berendezkedett és hogy Kelenföldön két újabb gyár van keletkezőben, nevezetesen egy 5000 orsós fonógyár, amely finomabb fonalakat fog gyártani és egy 150 szövőgépes finom-damasztárugyár.
Kenderiparunk állapota: 1920 elején 7 kikészítő telepünk volt, azóta három nagyobb telep létesült, úgy hogy 1921. év végén 10 telepünk lett, amelyek 400 000 q kenderkórót képesek áztatni és kikészíteni, ebből 100 000 q tilolt kendert és kócot állíthatnak elő. E telepek munkásainak száma egész évi átlagban 1500.
A tilolt kender feldolgozásával a következő ipari csoportok foglalkoznak: a mezőgazdaság szükségletére dolgozó kötélgyártók, akik 7000 q kendert dolgoztak fel, továbbá az ipari és hajózási célra termelő kötélgyártók, akik 10 000 qárut gyártottak, végül a fonal- és zsineggyárak, amelyek termelőképessége 33 000 q áru. Minthogy a gyártásnál 20% a veszteség, eszerint e gyárak összesen 60 000 q tilolt kendert és kócot használnak fel, vagyis termelőképességünk 60%-át, a fennmaradó 40% pedig kivitelre szorul. Kenderszövő gyáraink hevedereket, szalagokat és tömlőket gyártanak, mintegy 4600 q mennyiségben, amelyhez mintegy 5500 q fonalat és zsineget használnak fel.
Hazai szálasterményeink közé sorolandó a selyem is. Gubótermelésünk csonkított határainkon belül az 1921. évben csak 300 000 kg volt; e mennyiség azonban, mihelyt viszonyaink békésebbek lesznek, lényegesen fokozható leend. Ezidő szerinti gubótermelésünk mintegy 23 000 kg grézst ad. Három gubófejtő telepünk 450 medencével van felszerelve. Minden medence napi ½ kg, vagyis évenként 150 kg grézst készíthet. A 450 medencén tehát 67 000 kg grézst lehetne előállítani, ehhez azonban 900 000 kg gubó kellene, vagyis 1921.évi termelésünk háromszorosa.
A grézs használhatósága csekély, ezért megsodorják és organzint (láncfonalat) meg trámát (vetülékfonalat) készítenek belőle. Ily fonalgyártásra van berendezve a tolnai 4000 orsójú cérnázógyár, azonban most a szén magas ára miatt nem működik. Nyers selymünket Olasz- és Franciaországba viszik ki,onnan festett orgazin és tráma alakjában, esetleg mint kész selyemszövet kerül vissza.
Selyemszövőgyárunk kettő van, ezek 560 szövőgéppel rendelkeznek s évenként 1 000 000 méter szövetet gyártanak.
Jutaiparunk zsákszövéssel foglalkozik. A háború előtt ez iparunk fedezte zsákszükségletünket. A háború utolsó éveiben a nyersanyag hiánya miatt jutafonógyáraink papirosfonalak gyártásával foglalkoztak. Határaink megcsonkítása folytán egy gyártótól elestünk, a megmaradt két gyár összesen 9000 orsóval és 600 szövőgéppel rendelkezik, s évenként 12,5 millió zsákot gyárthat. Szükségletünk azonban 20 millió zsák s így a hazai ipar ennek csak 60%-át fedezi.
Pamutiparunk a háború utolsó éveiben épp oly viszonyok között volt, mint jutaiparunk, vagyis a szükséges nyersanyag hiánya miatt e gyárak is részben szüneteltek, részben papirosfonalakat gyártottak s ezeket dolgozták fel, sőt egy részük a csalán feldolgozását is megpróbálta. Országunk megcsonkítása következtében a nagyobb pamutfonógyáraktól elestünk5 úgy hogy most egyetlen egy pamutfonógyárral rendelkezünk, amely 30 000 orsóval van felszerelve és évenként 3 000 000 angol font = 1 360 000 kg fonalat gyárt.
Pamutszövő-gyáraink száma 10, szövőgépeiké pedig 4000, évi termelőképességük 4000 munkás foglalkoztatása esetén 27 millió méter szövet, amelyhez azonban 7 millió font = 3,2 millió kg pamutfonal kellene, tehát kétszer annyi, mint amennyit ezidőszerint fonógyárunk előállítani képes.
Szövetek fehérítésére és festésére négy gyárunk van, színes nyomtatásukat pedig öt végzi. Ez utóbbiak 36 [db] hengeres nyomógéppel rendelkeznek. Minden gép évenként 1 millió méter szövetet képes nyomtatni, összesen tehát 36 millió métert. Nyomtatógyáraink azonban csak felerészét kaphatják szövőgyáraink készítményeinek, mert a másik felére a fehérítő- és festőiparnak van szüksége, így tehát nyomtatóiparunk 2/3 részben külföldi árura szorul. Pamutiparcikkekben szükségletünk mostanában 30 millió méter fehérített és festett, s 40 millió méter nyomtatott áru.
Textiliparunk mai állapotára és az ipari cikkek fogyasztására vonatkozó adatokból kitűnik, hogy fogyasztásunk lényegesen túlhaladja iparunk termelőképességét. Minthogy pedig a háborús évek, valamint az ezt követő idők tanusága szerint közgazdasági függetlenségünket fejlett textilipar nélkül el nem érhetjük, ezért minden magyar ember hazafias kötelessége, hogy textiliparunk fejlesztését tőle telhetően előmozdítsa.
Megismerve a textilipar fontosságát, hozzáfoghatunk ennek tárgyalásához.
Feladatunkat négy részre osztva fogjuk megoldani. Az első részben a szálasanyagok tulajdonságait fogjuk ismertetni, hogy ez alapon az alkalmazandó műveleteket megállapíthassuk. A második részben a szálasanyagoknak fonallá való megfonását, a harmadikban a fonalaknak megszövését, a negyedikben a szövetek csinozását – kikészítését – fogjuk tárgyalni.
Ámde a szálasanyagok és készítményeik oly tulajdonságokkal is bírnak, amelyekkel a többi szilárd anyagok nem rendelkeznek, s mert épp e tulajdonságok mérőszámai állapítják meg ez anyagok és gyártmányaik használhatóságát, azért a szálasanyagok ismertetését megelőzően e különleges tulajdonságok mérőszámainak meghatározásával fogunk foglalkozni. A többi fejezeteknél isw az általános részt az alkalmazottól elkülönítve, még pedig ezt megelőzőleg fogjuk ismertetni.
1: A gyorsvetélő és a Jacqard gép nálunk ugyanabban az időben került használatba, mint Ausztriában.
2: A textilipar 1921. évi állapotát jellemző statisztikai adatokat Altmann Gyula miniszteri osztály-tanácsos úr volt szíves rendelkezésemre bocsátani.
3: Magyarország1918. évi feldarabolásakor gyapjúipari gépeink a következő arányban oszlottak meg: Csonka-Magyarországon maradt 1916 orsó és 500 szövőszék, román megszállás alákerült 17 175 orsó és 348 szövőszék, cseh megszállás alá 57 655 orsó és1539 szövőszék, végül szerb megszállásalá 8096 orsó és 73 szövőszék.
4: Lenipari gépeink az ország megcsonkítása folytán a következőképpen oszlottak meg: Egész Magyarországon volt 18 300 orsó és 1866 szövőszék. Ebből cseh megszállott területre esett 2500 orsó és 1009 szövőszék, szerbre 89 szövőszék, románra 216 szövőszék.
5: Pamutipari gépeink az ország megcsonkítása következtében a következő módon oszlottak meg: Megszállás előtt volt 351 500 orsó és 7779 szövőszék. Ebből cseh megszállás alá került 260 000 orsó és 2842 szövőszék, szerb birtokba jutott 43 000 orsó és 1055 szövőszék, románéba pedig 18 000 orsó és 660 szövőszék.